Északi-csatorna
Sikerült átúsznom az Északi-csatornát és ezzel együtt befejeznem az Ocean’s Seven sorozatot is! Egyszerű volt ezt most leírni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz út lesz!
A hátam mögött hagyott hosszú hónapok munkája adta meg a hitem és a kellő nyugalmam az újabb visszatérésem előtt. Két sikertelen próbálkozás (2017 és 2018) után idén augusztus 11-én utaztam vissza Észak-Írországba. 12 napom volt az ablakom kezdetéig. Minden egyes napom úszásról és pihenésről szólt. Mindig a várakozás a legrosszabb, de idén sokat nem akartam foglalkozni az előrejelzésekkel, mert amúgy is nagyon gyorsan változnak a körülmények.
Pár nappal az ablakom kezdete előtt találkoztam a kapitányommal, akivel részletesen átbeszéltünk mindent. 100%-ban megbíztam benne és nem akartam terhelni a fejemet az időjárási adatok böngészésével. A célunk megegyezett. Minden este és reggel megkaptam tőle a legfrissebb előrejelzést a várható indulásról. Augusztus 24-én eldőlt, hogy 26-án reggel indulok. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mikor lesz lehetőségem a startra, ezért már napokkal előbb elkezdtem 3 órakor kelni. Ennek köszönhetően korábban tudtam lefeküdni, ezzel is átállítva a szerveztemet egy más bioritmusra.
A startot megelőző este is már 7 órakor ágyban voltam, mert másnap hajnal 2-kor kellett kelnem. Minimális reggeli, majd kikeverni a meleg italokat. Nagyon fontos, hogy a kihűlés lassítása érdekében megfelelő meleg italt fogyasszak a frissítések alkalmával. Hajnali 4.40-kor jött értem Martin Strain a Chunky Dunkers helyi úszó társaság vezetője, hogy elvigyen a bangori kikötőbe, ahonnét a csapatommal kihajóztunk a starthelyre. Nagy volt a köd, de valahogy nem volt bennem feszültség. Előre elterveztem az utat, amit fejben már többször átgondoltam. Aznap reggel 4-en indultunk el Skócia felé. A spanyol versenyző egy órával előttem indult. Őt követte két ausztrál úszó, majd utolsónak szólítottak engem is.
Miután jelzett a kapitányom, kiálltam a hajó szélére és ugrottam. Uhhhh, de rossz volt! Sokkoló ilyen környezetben csak úgy beugrani a vízbe. Először ki kell úszni a parthoz, kiállni egy sziklára és felemelt karokkal jelezni, hogy indulok, ezzel hivatalosan elkezdődik az átúszás, indul a stopper. A sziklákhoz számos barátom eljött, hogy egy utolsó nagy biztatással, szurkolással támogassanak. Az elindulást követően nagyon figyeltem a vizet, mert el akartam kerülni a korai medúza csípéseket, ami tavaly megpecsételte a sorsom és az úszásom kimenetelét. Biztonságban elértem a hajóm és elkezdtem a megbeszélt tempót diktálni. Állandó fél órás frissítéseket terveztünk. Ennek megfelelően mindig csak ezekben az apró szakaszokban gondolkodtam. Hat óránál volt az első nagy támpont. Az addig eltöltött időben csak az egyenletes tempó tartására figyeltem. Időnként nagyobb számban voltak oroszlán medúzák, de mindig sikerült őket kikerülnöm. A testem nagyon jól működött! A tavalyival ellentétben, a légzésem, a gyomrom és az izomzatom tökéletesen dolgozott. A startot követő közel 5 órában nagyon ködös idő volt, majd lassan kezdett szakadozni és időnként már a nap is előbújt. A hat órás támpont után már kezdett élesedni az úszás. Újabb és újabb támpontok, amiket már kötöttem valami emlékhez. Délután kettő óra magasságában aztán elkezdtek jönni az első hullámok, amik sajnos egyre erősödtek. Az idő múlásával a hullámok már kimondottan nehézzé tették az úszást. A medúzák száma is kezdett emelkedni és a hullámok között már nem tudtam mindig teljesen kikerülni őket, így kezdtem gyűjtögetni a csípéseket. Ekkorra már elhagytam az előttem induló két ausztrál úszót is és egyedüliként éreztem magam a tengeren.
A part kezdett közeledni. Az egyik frissítés alkalmával a hajó elejéből Richard Szentes kiabálta nekem, hogy még 8 kilométer, majd szinte egy időben Martin Schauhuber, a frissítésért felelős csapattárs, angolul mondja nekem, hogy még 9 kilométer! Majd mindketten megismételték újra a saját verziójukat! Egy pillanatra kizökkentem a nyugalmi helyzetemből. Minden egyes frissítés alkalmával kaptam az adatokat, fogytak a kilométerek, 7-5-3 km. A hullámok között egyre nehezebben láttam a partot, pedig jelentősen közeledtem. Egyik frissítésnél aztán Martintól Jacqueline McClelland vette át a kommunikációt, és a tőle megszokott nyugodt hangon mondta nekem, hogy Attila még 3 kilométer! Padraig Mallon, a kapitány, is már többször kijött a kormány mögül egy pár biztató szóra. Éreztem, hogy kezdett feszültebb lenni a társaság. Majd az utolsó 2 kilométerre minden megállt. Telt az idő, mentek a frissítések, de a part nem akart közeledni. A víz hűvös volt és már kezdtem érezni. A frissítések alkalmával egyre jobban vibrált a levegő, érezhető volt a feszültség a csapaton. Meglesz vagy nem? Nagyon határon vagyunk. Éreztem, hogy menni kell. Azt akartam, hogy tiszta legyen a lelkem, hogy mindent kiadtam magamból a célom elérése érdekében. Amit az első 6 órában picit megspóroltam, annak eljött az ideje, hogy felhasználjam, elégessem. Nagyon keményen kezdtem tempózni és nem hagytam, hogy a hullámok megfogjanak. Őszintén szólva, ennyire erős áramlattal még nem volt dolgom, eszméletlen energiát emésztett fel, hogy haladni tudjak árral szemben a part felé. 12 óra 14 percen belül kellett mennem ahhoz, hogy a tervezett célom meglegyen.
Végre aztán feltűnt tisztán a part előttem és nem sokkal utána jeleztek a hajóról, hogy már csak egyedül maradok, a hajó nem tud tovább jönni. Tudtam, hogy innét már közel van. Megpillantottam a homokot alattam és ezzel elkezdett előtőrni belőlem ennek a hosszú útnak a terhe. Nem is csak ennek az útnak a terhe, hanem mindkét korábbi kísérletemé ott volt velem akkor. A közelben voltak sziklák, amiket elég lett volna megérintenem, de bennem volt, hogy ennyi szenvedés és fájdalom után nekem ki kell mennem a partra, hogy érezzem a skót szárazföldet a lábam alatt! Elhaladtam a sziklák mellett, hogy rövid idő múlva felálljak és elkezdjek kifelé sétálni. Érzelemmel teli lett a felállásom, mert ez a talpraállás sokkal többet jelentett számomra. Az ulsteri kórház intenzív osztályáról kellett elkezdenem ezt az utat. Az elmúlt év nagyon nehéz időszak volt fizikálisan és mentálisan is, de amikor elértem a száraz homokos partot, mindet ledobhattam a vállamról. Ott és akkor kifakadt belőlem minden! Csodálatos volt megélni azt a pár másodpercet! Aztán vissza a valós világba, hogy most akkor nekem vissza kell úsznom a hajóhoz. Ez annyira már nem dobott fel, látva a felém érkező hullámokat. Eluralkodott a fáradtság rajtam. A hajóhoz érve tudtam meg, hogy sikerült 4 perccel megdönteni a legjobb összetett időt az Ocean’s Seven sorozatban. A hajóba lépve két barátom számított igazán. Azok, akik egy évvel korábban nap, mint nap bejöttek hozzám a kórházba. Padraig és Jacqueline. Örök hálával és köszönettel tartozom nekik, hogy bíztak bennem és ugyanúgy hittek bennem, mint ahogy én magamban is! Az Ő ölelésük a hajón rendkívül sokat jelentetett és ezt nem kellett szavakkal kifejezni. Minden benne volt! Öröm volt ezzel a fantasztikus csapattal együtt dolgozni. Kivétel nélkül mindenki tökéletesen tette a dolgát! Az eredmény rólam szól, de ez egy csapat munka. Ezért is köszönöm a támogatóim segítségét, a felkészülésemben részt vállaló személyek munkáját! Köszönettel tartozok családomnak, barátaimnak, akiktől rengeteg támaszt és bátorítást kapta, valamint mindenkinek aki követte úszásom!
Nem megbántva senkit, de a legnagyobb köszönettel mégis a páromnak Mónika Pais tartozom, aki az első pillanattól ott volt mellettem, biztatott és támogatott a legnehezebb időszakban is. Amit belőle tudok meríteni és személye kölcsönöz, az elengedhetetlen a teljesítményhez, melyet napról napra kellett nyújtanom! Boldog vagyok és szerencsés!
Azóta pedig ízlelgetem a számot: 18. A 18. ember aki teljesíteni tudta az OCEAN’S SEVEN sorozatot, a világ egyik legnehezebb kihívását, a leggyorsabb összetett idővel!